A büszkeség pillanatát megélni, felemelő érzés. Tudva, hogy elértél valamit, amiért sokat dolgoztál, egy fajta sikerérzést ad, ami segít, hogy további célokat valósíts meg. Büszke lehetsz magadra, vagy egy olyan emberre is, aki nagyon közel áll hozzád. Vagy azért, mert elért ő is egy olyan célt, amiért sokat dolgozott, vagy maga a személyisége ad erre jó okok. Viszont büszke lehetsz akár a munkádra, sőt a hazádra is. Tehát a büszkeségnek rengeteg oka lehet, amivel csínján kell bánni, betartva a határokat, nehogy az ellenszenvet váltsd ki másokból. Büszke pillanatai, pedig mindenkinek vannak, így nekem is.
Visszagondolva, tulajdonképpen sok olyan pillanat van az életemben, amire a legbüszkébb lehetek/lehetnék. A legtöbb ilyen pillanat, érthető okokból, a lányomhoz fűződik. Ezek a pillanatok, amikor megszületett, mikor elindult vagy mikor a bölcsődébe első perctől otthon érezte magát, nem is volt szükség a beszoktatásra. Aztán, mikor az óvónénik azt mondták az első családlátogatás során, hogy: – De jó lenne, ha minden gyerekünk ilyen közvetlen lenne! Az első iskolai évnyitó, majd a nyolcadikos ballagás és a tény, hogy már gimnáziumba jár. Ezek a nagyobbak, de rengeteg kisebb is van, pár oldalt felemésztene, hogy felsoroljam ezeket.
A legbüszkébb pillanatom
Én mégis inkább egy olyan pillanatot emelnék ki az életemből, ami kizárólag hozzám kapcsolódik. Ez pedig nem más, mint a pánikbetegségem feletti győzelem. Hogy miért? Mert igaz, segítséggel, de mégis én értem el ezt a célt. A pillanat, mikor becsuktam magam mögött a rendelő ajtaját, majd a várótermen keresztülhaladva az épület ajtaját is végleg behúztam magam után, felemelő érzés volt.
Kezemben a papír, miszerint már nem szorulok kezelésre, olyan büszkeséggel töltött el, hogy a mai napig táplálkozom belőle. Mert hiába a segítség, ha én nem dolgoztam volna ezen olyan intenzíven, hogy átélhessem ezt a pillanatot. A belső munkát csak én csinálhattam végig. Igen, nagyon büszke vagyok erre a pillanatra, magamra. Igyekszem viszont nem elbízni magam, de mindenképp erőt merítek ebből az érzésből.
A kudarc tanít, a siker előrevisz
Legyőzni azokat az érzéseket, melyek negatívan hatnak rám, nagyon kemény munka. Mikor egy testépítő nap, mint nap tesz azért, hogy formálja alakját, hogy építse izmait, az kívülről viszonylag rövid idő alatt mutathat látványos javulást. A belső munka, amit az érzéseim átformálásáért tettem és teszek, teljesen más eszközöket kíván meg. Ezek az érzések pedig 20-30-40 évig, berögzülve ültek bennem, a gondolataimban.
Minél régebben hordozom magamban az adott érzést, annál nehezebb a feladatom, de nem adom fel, mert tudom, hogy elérhető számomra is az a harmónia, amire olyan nagyon vágyom. A siker kivédhetetlen velejárója a kudarc, amolyan szükséges rossz. Megmutatja, hogy hibáztam és arra sarkall, hogy kijavítsam és helyrehozzam.
Lett még egy olyan tulajdonságom, amit arra használhatok fel, hogy folyamatosan tudjak tovább lépni. Azt mondják, hogy el kell veszíteni valamit, hogy tudd értékelni igazán, mit is jelentett. Én pedig elvesztettem saját magam, azt, aki voltam régen. Valaki más életét éltem, és nem volt könnyű újra magamra találni. De sikerült és ma már nagyon szeretem azt az embert, aki vagyok. Vannak még bizonytalan lépéseim, de ez a pillanat, mindig eszembe juttatja, hogy erős vagyok, és kitartó munkával elérem a célom.
Neked milyen büszke pillanataid vannak? Te is táplálkozol ezekből a pillanatokból? Te dolgozol azon, hogy ilyen pillanatokból egyre több legyen az életedben? Mire vagy a legbüszkébb?
Ha tetszett a bejegyzésem, kövesd az Érzelmi szobafogságot facebook-on, és oszd meg másokkal is az oldalamat.
Köszönöm!
Képek: Pixabay
#bloggerképző
