Szerintem mindenki másképp éli meg a Karácsonyt gyermekként és felnőttként. Más dolgok okoznak örömet, más megvilágításból látjuk az ünnepet. Felnőttként pedig ott rontjuk el, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie, mert ebben gondoljuk a harmónia meglétét. Talán minden más ünnepnél vagy családi eseménynél ugyanez a helyzet.
Gyermekként sem tudnám elmondani, hogy szerettem-e a Karácsonyt. Ha belegondolok, én sosem láttam benne semmit. Nem jelentett mást, mint szünetet az iskolában, egy fenyőfát a lakásban, amit kerülgetni kellett. Az ajándékok kibontása okozta érzéseimre sem tudok visszaemlékezni, pedig sok jó dolgot kaptam és tudom, hogy nagyon örültem mindennek. Babakocsi, járóbaba, dili döli (nem tudom az igazi nevét, de műanyagból készült, az elemek egymáshoz építhetőek voltak és felsorakoztatva egymás után, ugyanúgy lehetett ledönteni őket, mint a dominósort), stb. A fa díszítése számomra mindig bosszúság volt, szerettem volna kimaradni belőle. Csak egy feladatot jelentett.
Megfelelés, elvárás, a múlt
Felnőttként sem volt nagy szenzáció számomra, tettem a dolgom, mert ez volt az elvárás. Mert ha nem jól csinálod, nem vagy elég jó. Én pedig hatalmas kényszernek éreztem, hogy ilyenkor mindennek tökéletesnek kell lennie. A fának, az ételnek, a lakásnak, az ajándékoknak és persze nekünk is, sőt még az örülés is legyen kifejező, nehogy félreértsék. Visszagondolva a gyermekkori emlékekre, mindig csak a feszültséget láttam. Be kell szerezni a fát, jaj, milyen drága. A tartóba kell faragni az alját, kell egy fűrész, ragad, ez nem jó, ferde. Szétrepedt a beigli.
Ugyanakkor el kell ismernem, a szüleim tényleg megtettek mindent azért, hogy a lehetőségekhez képest, mégis gyönyörű legyen a Karácsony. Mindig láttam rajtuk a várakozás örömét, legfőképp anyukámon, aki a betegségei ellenére is képes volt emberfeletti energiával tenni azért, hogy az ünnepi étel elkészüljön, a fára a szaloncukrok már legalább egy hete felkészülten várták, hogy elfoglalják méltó helyüket. Időben előkerültek a díszek, velük együtt az izzósor, hogy még be lehessen szerezni a kiégett égők helyett másikat.
Az apukám pedig a fáért „felelt”, Örkényben született parasztgyerekként, ő igazán testhez álló feladatként választotta ki a fát, amelynek mindig hosszú levelűnek kellett lennie. Mert ugye annak nem hullik olyan gyorsan a levele és összeszedni is könnyű. Hát, igen. Viszont díszíteni meg nehezebb volt. Végül pedig olyan ügyesen kerültek az ajándékok a fa alá, hogy én tényleg nem emlékszem olyanra, hogy bármikor is kételybe vontam volna, a Jézuska létezését.
Folyamatos verseny, leg…, leg…, leg…
Kezdjük az elejétől. Hetekkel Karácsony előtt, már elkezd stresszelni mindenki, hogy már megint itt van Karácsony, de miből. Szerintem a Karácsony régen is pont ugyanúgy az anyagiakról szólt, mint most és van egy olyan érzésem, hogy mindig is arról fog szólni. A Karácsony, egy lehetőség az emberek közötti versengésre. Nekem van a legszebb ruhám, a legszebb frizurám, a legszebb körmöm, a legszebb asztalom, a legfinomabb ételem, a legcsodálatosabb családom, a legfantasztikusabb ajándékok a fa alatt és persze a mi Karácsonyfánk a legnagyobb, a legdíszesebb, a legzöldebb, a legformásabb. Hát csoda, hogy stresszes a Karácsony?
A java pedig még csak ezután következik. Mert amikor már megvolt a szűk családi Szenteste, akkor még a rokonlátogatásoknak is meg kell felelni. Olyan, mintha az év végén, az egy darab Karácsonyból ötöt csinálnánk. Mert van egy szűk családi körben, egy az egyik mamánál, egy a másik papánál, egy a tesónál, egy a másik tesónál, az unokatesók sem maradhatnak ki, de már az egészet megelőzte a céges Karácsony, az iskolai, az óvódai, vagy éppen a bölcsődei. Már nem is öt Karácsonyt éltünk meg az év végére, hanem sokkal többet.
A Karácsony pedig ahelyett, hogy tényleg a szeretetről szólna, verseny lett és hatalmas pénzkidobássá vált. Hiszen az ünnep elmúltával, kukába kerül a rengeteg csomagolópapír, az eszméletlen mennyiségű megmaradt étel, és sütemény, az ajándékok valahol a süllyesztőben végzik, ha nem jött be az ajándékozottnak, jobb esetben cserére kerül sor. Végül pedig a hab a tortán, kikerül a kuka mellé a Karácsony jelképe is, az a fenyőfa, mely a legnagyobb, a legdíszesebb, a legzöldebb és a legformásabb volt.
A ruhánk már nem is olyan szép, a hajunk már kócos, a körmünk letört, a lakás romokban. A személyes „kedvencem” egyébként az összes közül, hogy olyan karácsonyi dalokat hallgatunk mindeközben, melyek azt az érzetet keltik, belehalunk a Karácsonyba. Mert igaz, hogy sírva vígad a magyar, de miért kell Karácsonykor is ezt tenni?
Változtass, hogy változzon a Karácsony
Ezért én úgy döntöttem egy bizonyos ponton, hogy teljesen másképp szeretném csinálni. Vagy legalábbis részben. Nem ragaszkodom a kifejezetten Karácsonykor elkészíthető menükhöz. Nem a halászlé lesz a lényeg töltött káposztával, meg a csodásnak mondott beigli és mézeskalács. De kezdem ezt is az elejétől.
Tény és való, hogy pár éve már ketten ünnepelünk ilyenkor a lányommal, így lényegesen kevesebb a „feladat”. Az ajándékokat úgy válogatom össze, hogy sok kicsi sokra megy. Figyelem év közben, hogy mik az óhajok. Mi az, amivel sokat foglalkozik, az infót pedig igyekszem raktározni. Sajnos vagy nem, de ezek általában sokkal hamarabb beszerzésre kerülnek, így a karácsonyi tipp, elúszik. Az apróságokat pedig egyenként csomagolom, ami ugyan nem egy spórolós mutatvány, de legalább nem két perc alatt zajlik le a kibontásuk.
Így pedig azt az érzetet tudom előcsalogatni, mintha sokan lennénk. Volt például olyan év, amit kifejezetten egy téma köré csoportosítottam, így középpontba a kreativitás került. Ebben volt két könyv, ami csomózási technikákat mutatott be, kapott hozzá rengeteg fonalat, kiegészítőkként pedig apró felfűzhető figurák, kövek, kapcsok kerültek még bele. Voltak másmilyen könyvek is, melyek szintén beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Én pedig nem tudom, hogy miért, de ragaszkodom a zokni és alsónemű ajándékozásához is, így ez mindig kerül az ajándékok közé. Ajándéktipp, ez a könyv.
Az a bizonyos fa
A fánk, már évek óta műfenyő, bennem rossz érzetet kelt az a tény, hogy kidobjam a kuka mellé a karácsonyi ünnep jelképét, melyről mégiscsak a szeretet jut sok ember eszébe. Olyan, mintha magát a szeretetet dobnám ki, meg vele együtt az ünnepet és az ezzel járó élményeket. Hiszen a karácsonyfa alatt sok minden történik.
Díszítés közben gondosan válogatjuk meg a díszek helyét, az izzósort is különös gonddal tekergetjük körbe a fán. A csúcs felhelyezése is mindig kiemelkedő esemény. Később pedig a Szenteste ebédjét, vacsoráját is ennek közelében fogyasztjuk el, majd jön az ajándékozás, megannyi érzelemmel a lelkünkben és várakozással a szívünkben. Aztán még számtalan esemény telik el a fa körül, családi körben.
A Karácsony végeztével pedig, mikor lebontjuk a fát, én simán visszacsomagolom a megszokott helyére az emlékekkel együtt, mint ahogyan a díszeket is. Azok sem kerülnek a kukába, és mint látszik, semmi köze a környezetvédelemhez az egésznek. Nekem nem hiányzik a lakásból a fenyőillat, sokkal többet jelent az ételek és sütik illata. Az is lehet karácsonyi.
A menü és a körítés
Idén Karácsonykor, rántott hús lesz az egyik fogás, ez volt a lányom kívánsága. Ki vagyok én, hogy ezt megakadályozzam? Akkor rántott hús lesz, de megspékelem valamilyen töltelékkel. Szerintem a zserbót még bevállalom, mint süteményt, hozzá pedig sósnak, túrós pogácsa lesz. A levesen még gondolkodom. Az ünnepi teríték sem kap extravagáns vonalat, egy alkalomhoz illő terítő, másik étkészlet, szép pohár, ünnepi szalvéta, meg a menü foglal helyet rajta. Semmi cicoma. Jól akarom magam érezni, nem feszélyezetten, még akkor sem, ha csak ketten vagyunk.
És a legnagyobb lényeg számomra, hogy már idő előtt felkészülök olyan karácsonyi dalokkal, melyek egytől-egyig vidám hangvételűek. Nem, ajándékozás előtt sem szól a Csendes éj és közben sem a nagyon hangulatosnak mondott sírós kategóriájú dalok szólnak. Mivel nagyon sok szerettem már nincsen köztünk, az ünnep hatására elképesztően sokat gondolok rájuk, hiszen nekem az év minden napján ott élnek a gondolataimban.
De ha már annyi mindent tettem azért, hogy jól süljön el a Karácsony, akkor nem olyan könnyeket szeretnék átélni az ünnep alkalmával, ami a szomorúságból fakad, hanem olyanokat, melyeket az öröm fakaszt. Mert sírni lehet, csak nem mindegy, hogy miért sírdogálunk, és ha már lehet választani, akkor én az öröm könnyeit választom. A fát is együtt díszítjük és kifejezetten szeretem, hogy a lányom imád ilyen tevékenységekkel foglalkozni. Beletelt viszont egy pár évbe, hogy ilyenkor ne a tökéletességre figyeljek.
Beköltözött végre az öröm
Mostanra már rájöttem, hogy nem kell tökéletesnek lennie a fának, olyannak kell lennie, ami nekünk örömet okoz. Amit pedig gyermekként egy kötelező feladatnak éltem meg, ami még mindig nem változott, azt mára már egyre nagyobb örömmel végzem, mert felszabadultabban teszem. Mióta lejjebb adtam az igényeket és leginkább az elvárásokat, sokkal inkább szívből jönnek az érzések, így elértem, hogy már én is várakozással élem meg ezt az ünnepet. Már nem a feszültséget látom benne, és nem a megfelelési kényszert. Leküzdöttem az ünnep által okozott félelmeimet és azt a szorongást, ami ezzel párosult.
Rájöttem, nem az a megoldás, hogy úgy végezzük az ünnepre való felkészülést, hogy mindig arra gondoljunk, hogy fogadják majd a szeretteink a végkifejletet, hanem nagyrészt nekünk kell jól érezni magunkat, mert ha mi jól vagyunk, akkor a környezetünkben is mindenki jól lesz. Ha nem azt látják a háziasszonyon, hogy tehernek éli meg a készülődést, akkor mindenki más is felszabadultabb lesz. Ha nem az ünnepnek akarunk megfelelni és a külvilágnak, hanem csak önmagunkat adjuk, sokkal szebb és békésebb lesz a Karácsonyunk. Mert a szeretet nem a megfelelésről szól és nem a társadalmi normáknak. Rólunk szól.
Ha tetszett a bejegyzésem, kövesd az Érzelmi szobafogságot facebook-on, és oszd meg másokkal is az oldalamat.
Köszönöm!
Képek: Pixabay
#blog #blogger #karácsony #ünnep #díszek #karácsonyfa #ünnepiebéd #sütemény #ajándék #hangulat #christmas #she
