Csak ültem vele szemben és hallgattam, ahogy beszél. Aztán ő hallgatta, hogy én mit mondok. Létezik ilyen? Merült fel bennem a kérdés. Hogy nincs tabu és nincsenek határok? Nem volt félelem, szorongás, megfelelni akarás. Nem volt kifele jobbnak mutatás. Csak az ő lelke volt, és az enyém. Sosem volt köztünk kérdés, tudtunk mindent. És most itt ülök és felszabadult vagyok. Így és ennyire még sosem.
Bármiről, tényleg bármiről tudunk beszélni. A 19 évvel fiatalabb énünkről. Hogyan látjuk most, az akkori énünket. Nyitogatja a bezárt kapuimat és nem érti, miért vannak csukva. Én pedig nem értem, hogy csinálja. Olyat tesz velem, ami még senkinek sem sikerült. Látja a lelkem. Pontosan látja a lelkem. És nem érti, hogy azt, amit ott lát, miért nem védtem. Miért nem vigyáztam rá? Miért nem volt fontos nekem?
Minden egyes szavunk mögött ott van a figyelem, a mosoly, az egymásra való figyelés, az a bizonyos feltétel nélküli szeretet. Csak szeretet. Ami nem kér semmit, de annál többet ad. Ott ülök félig kábán, mert tényleg nem értem, hogyan csinálja. És aztán megértem. Már rég nem mi beszélgetünk. Csak két lélek. Az én és az ő lelke. És közben teljesen kitisztul, hogy mit jelent elengedni. Mit jelent nem elvárni.
Hogy az, ahogy eddig éltem tökéletes tévút volt. És én érzem, hogy még mindig nehezen mozdulok. Bár sosem éreztem magam ennyire könnyűnek. Az ő szavainak nem súlya van. Felemelnek. És aztán rájövök, hogy mértani pontossággal adja meg minden bennem felmerült kérdésemre a választ. Amiről ő nem is tud. Én pedig csak mosolygom. Nem is tudok mást. Ő pedig elmondja, hogy sokkal mosolygósabb vagyok, mint régen. Hogy akkor is sokat, de most még többet. És fogalma sincs, mekkora ajándékot adott ezzel.
Minden szavával és mozdulatával csak ad. Már nem ülünk. Csak sétálunk. A város fényei közt két lélek. És ő vigyáz rám. Nem ér hozzám és én se hozzá. Mégis közelebb vagyunk egymáshoz, mint két ölelkező ember. Finom rezgések és impulzusok. Arra gondolok, hogy reggel még nem akartam ezt a találkozást. Arra, hogy mikor felhívott, három mondatával eloszlatott bennem minden kétséget, félelmet, szorongást, bűntudatot, bizalmatlanságot magammal kapcsolatban. Pedig csak annyit kérdezett, hogy miért nem?
Tette mindezt úgy, hogy még én is visszakérdeztem magamtól. Hogy tényleg! Miért is nem? Miért teszem ezt magammal? Miért dobok el magamtól egy lehetőséget? Azért, mert többen fájdalmat okoztak? De, hisz az nem ő volt! Sosem tett ilyet. Nézem a távoli fényeket és mellette én is egy fénynek érzem magam. Nem foglalkozom azzal a ténnyel, hogy lassan véget ér az este. Sokan vannak még az utcán, mégis olyan, mintha csak mi lennénk.
Lassan bandukolunk a villamos felé, aztán szinte észre sem vesszük, hogy megérkezett. Legalábbis én. Mert ő mesél róla. Meglepődöm, mikor leszállunk. Ő száll le előbb, de visszafordul és kezét nyújtva, lesegít. Teljesen ledöbbenek, azóta nem volt részem ilyen gesztusban, mióta nem találkoztunk. Elfelejtettem? Igen. Elfelejtettem! Aztán felszálltunk a buszra, ő pedig egyre jobban védett. Már ezt is elfelejtettem, hogy milyen érzés, mikor védenek. Nagyon rég volt, hogy így védett volna valaki. Talán azóta soha, senki. Így biztosan nem.
És ez nekem mégis természetes volt. Mint ahogyan neki is. Aztán lesegít a buszról is. Fantasztikus érzés! Apró gesztus, mégis a világot jelenti. Még egy kis séta és aztán vége. És tudom, csak az estének van vége. Bárhogy is alakul ezután, bármi is lesz, mi mindig megértjük egymást. Örülök, hogy cselekedtem és nem dobtam el magamtól ezeket az élményeket. Nem is tudtam, hogy nagyobb szükségem volt erre, mint egy falat kenyérre.
Ő pedig biztat, hogy tartsak vele máskor is. Szeretne megmutatni nekem mindent, amit még nem láttam. Nem láttam, mert féltem, mert szorongtam, mert nem bíztam magamban. Én pedig el akarok indulni ezen az úton is, és hagyom, hogy vigyen magával. Érzem, hogy nem lesz könnyű. Vele mégis az lesz. Mert vele minden egyszerű. Spontán dobjuk be egymást a mély vízbe és én tudom, hogy nem fogok belefulladni. Inkább magamhoz veszem a vízből az oxigént.
Helló élet, vigyázz, mert jövök!
Ha tetszett a bejegyzésem, kövesd az Érzelmi szobafogságot facebook-on, és oszd meg másokkal is az oldalamat.
Köszönöm!
Képek: Pixabay
