Sokan kérdezik, hogy miért vagyok egyedül, miért nincs párkapcsolatom. Még többen pedig nem értik, hogy miért nem akarok semmilyen kapcsolatot sem. Ezért most, még ha csak foszlányokban is, de elmesélem, hogy mi az oka annak, hogy így döntöttem.
Az első házasságom után hatalmas energiával vetettem bele magam abba, hogy felépítsek magam és a lányom számára egy biztosabb életet. Először fogalmazódott meg bennem, hogy nem akarok senkit magam mellé, éppen itt az ideje, hogy végre én is első helyen szerepeljek.
Jóllehet, ha egy nőnek gyermeke van, akkor sosem tudja magát első helyre tenni. Pedig néha egyszerűen muszáj. Ma pedig már pontosan tudom, hogy ha nem mindig van az első helyen a gyermek, akkor azzal még jót is teszünk, hiszen neki is meg kell tanulnia, hogy nem csak ő létezik, a környezetére is oda kell figyelnie.
32 éves voltam ekkor és bárhova fordultam, mindenhonnan csak ezek a szavak jöttek felém:
„Olyan fiatal vagy még, találj magadnak valakit, nem jó, hogy így egyedül vagy.”
Igaz, volt közben egy próbálkozásom és ennek hatására még inkább szerettem volna, ha egyedül maradok. Igen, szerettem volna. Aztán nem így alakult, hanem engedtem a külső nyomásnak és úgy döntöttem, hogy egy társkereső oldalon próbálkozom. Többen is írtak, de egy valaki kivételesen felkeltette az érdeklődésem. Jó pár levelet váltottunk egymással, amikor is ő úgy döntött, hogy szeretné hallani a hangom, így legközelebb már telefonon beszéltünk egymással, nagyjából két órát.
Ő kérdezett, én válaszoltam. Tulajdonképpen már itt észre kellett volna vennem, hogy milyen nagy az érdeklődés vagy éppen a kíváncsiság. Tudni akart mindent. Én meg természetesen ezt pozitívumként vettem, hiszen érdeklem. Engem akar megismerni. Aztán még egyszer beszéltünk telefonon, majd találkoztunk személyesen is. Ez a találkozás pedig annyira jól sikerült, hogy csak itthon gondolkodtam el azon, hogy tulajdonképpen nem is tudom magam elé képzelni az egész alakját.
De találkozást találkozás követett, mígnem azt vettük észre, hogy nem akarunk már egymás nélkül tölteni egyetlen percet sem. Próbálom felidézni, hogy vajon milyen állapotban lehettem ekkor, mert már az elején is voltak olyan jelek, amiket egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Utólag visszagondolva, sok aprósággal halmozott el, ami inkább figyelmesség volt. Virágok, desszertek vagy csak egy kis csoki. Folyamatos telefonok, melyeket nagyon vártam. Nagyon hamar összeköltöztünk, így majdnem mindennap volt gyertyafényes vacsora. Hihetetlen jó érzés volt.
Mindez viszont annyira elvakított, hogy észre sem vettem, a telefonhívások nem azért vannak, mert folyton velem akar lenni. Vagy legalábbis nem csak ezért. Ellenőrzés volt ez a javából. Talán ezen a ponton már én is annyira akartam a valakihez tartozást, hogy elmentem ezek mellett a jelek mellett. Nem akartam meglátni, hogy mi zajlik, mint ahogyan nem is láttam. Sőt! Mikor megkérdezte, hogy hozzá megyek-e feleségül, habozás nélkül igent mondtam. Összeházasodtunk. Tettük mindezt úgy, hogy már az elején kikötöttük, itt ugyan esküvőről szó sem lehet. Hét hónap telt el a megismerkedésünk és az esküvő között, én pedig nem láttam, hogy mibe keveredek bele.
Most jöhetnének a magyarázkodások és a kifogások, hogy miért is nem vettem észre semmit. A helyzet az, hogy többen is figyelmeztettek, nem igazán szuper az, ami most történik. Sokan nem értették, hogy miért is vagyok vele. Aztán jött a feketeleves, ami addig is volt, csak most már kinyitottam a szemem és hangot adtam dolgoknak. Na, ez volt a lehető legrosszabb, amit tehettem. Mire ide eljutottam, már nem volt sem önbizalmam, sem önbecsülésem, már nem is én voltam, sőt, azt sem tudtam, hogy ki vagyok. Csak azt tudtam, hogy annyira a hatása és az irányítása alatt vagyok, hogy ebből már nincs kiút, elhitette velem, hogy nélküle nem vagyok senki.
Ezen a ponton már voltam minden, csak éppen jó kislány nem és itt már azt sem értettem, hogy tulajdonképpen minek is marad velem, ha ilyen véleménnyel van rólam? És én miért maradok vele? Megkezdődött a se veled, se nélküled harc. Amolyan viharos érzelmek. Itt kezdtem el látni, hogy a féltékenység borzalmas dolog tud lenni, amire viszont hihető magyarázattal szolgált. Később már a kéz sem csak simogatott, aztán már el sem tudtam rejteni, hogy mi zajlik köztünk. Egy-egy ilyen szitu után pedig jött a nagyon szeretlek duma. És itt már nem csak, hogy nem voltam önmagam, de tulajdonképpen teljesen meg is semmisültem.
A pánikbetegség kialakulásának pedig megjelentek az első jelei. Én pedig nem kértem segítséget, mert majd én megoldom, tudom kezelni. Pedig akkor már semmit sem tudtam. Az ő szemében biztosan nem. Míg az elején agyon dicsérte a főztöm, később már nem tudtam se főzni, se mosni, meg úgy egyáltalán semmit sem. De kifesthettem egyedül a szobát, míg ő horgászott a haverjaival. Meg becsajozott. Anyagilag is egyre inkább rám támaszkodott.
Aztán eljött az egyik születésnapom és ő elment horgászni. Mint kiderült, elfelejtette. De akkor már olyan állapotban voltam, hogy nem fogtam vissza magam, hiszen vártam, hogy kimondja, igen, megcsalt. Nem tette, nem mondta ki. Helyette közölte, hogy elválik. Pedig akkor már én is tudtam, sőt már nem csak én. A mai napig nem vállalta fel, hogy megcsalt.
Éveken keresztül tolta nekem a szöveget, hogy vajon hol és kivel voltam, hogy 10-15 perccel később értem haza. Még az öltözködésemet is kontrol alatt tartotta, nem vehettem ám fel bármit. Amúgy is visszafogottan öltözködtem, de később már úgy éreztem, hogy a legjobb ruha, a zsák lenne számára, mikor kimegyek a lakásból. Nekem pedig már nem maradt más védelmi eszközöm, mint a megfelelés. Mert akkor nem bántott.
De minél inkább igyekeztem, annál inkább láttam, hogy elvesztettem ezt a csatát. Itt pedig már mindenki hibás volt számomra. Fülembe csengtek újra mondatok, hogy találjak valakit. Aztán jött a felismerés, hogy az egészről én tehetek, én vagyok a hibás, mert hagytam, mert rossz döntések sorozatát hoztam, szóltak, de nem tettem semmit. Akkor már nem voltak barátaim, illetve megszakadtak a kapcsolatok. Csak egy maradt, az is ritkán és ő is csak azért, mert lány volt. De a régi jó barátságok, mind eltűntek. Miattam. Mert nem kerestem őket. Mert nem mertem.
Fél évvel a különválásunk után, megtörtént a válóper, én pedig a pánikbetegségem közepén, erőt vettem magamon, hogy felemelt fejjel tudjak a szemébe nézni és megmutatni neki, hogy összetörtél ugyan, de teljesen nem tudtál. Letiltott a közösségi médián, aminek semmi értelme, hiszen közben meg küldi a karácsonyi és újévi jókívánságokat. Egy másikon viszont bekövetett, igaz nem a saját neve alatt. Amúgy sem vagyok már rá kíváncsi semmilyen formában.
Két évvel ezelőtt találkoztam először bővebb írással arról, hogy milyen egy nárcisztikus személy. Hogy vannak fokozatai és mi történik akkor, ha ilyen párkapcsolatban élünk. Miután elolvastam, csak ültem, néztem a semmibe és a jó ég tudja, hanyadjára voltam hálás azért, hogy vége. Járhattam volna ennél sokkal rosszabbul is. Az elmúlt egy hónapban viszont bárhova nézek, mindenhol a nárcizmussal találom szemben magam. Bennem pedig felszínre törtek az érzések, belülről feszítenek, és szinte kiabálnak, hogy engedjem ki őket.
„Igazat adtam neki abban, hogy sok időt töltöttem azzal, hogy a jeleket kerestem, amelyekből megállapíthattam volna, hogy a férjem mégsem az az ember volt, mint akinek hittem. Talán ideje volt megbékélnem azzal, hogy ki is ő valójában, és továbblépni. De egyszerűbb volt azt hinni, hogy azért tartom távol magamtól az embereket, mert attól tartok, hogy elkövetem ugyanazokat a hibákat, mint beismerni az igazi félelmemet, miszerint aggódtam, hogy ismét megsérülhetek.”
Vi Keeland
Hét év volt ez az életemből, de voltak benne nagyon jó korszakok. Vannak jó emlékeim is, nem is egy. Ha jellemezni kellene a kapcsolatom, azt mondanám, hogy amikor jó volt, akkor fantasztikus volt, amikor rossz, akkor pedig rémálom.
A mai napig küzdök még onnan hozott bizalmatlansággal. Nem tudom elengedni magam, és ha a felépített falamból kiesik egy-két tégla, azon nyomban elkezdem visszaépíteni. Már nem akarok senkit sem közel engedni magamhoz, már nem tudok bízni, már nem akarok átvert és becsapott lenni. Ha pedig valaki ad valamit, csak úgy, képtelen vagyok úgy elfogadni, hogy ne lássak mögé valami mást is.
A mondatok pedig ugyanúgy jönnek, hogy kell egy társ nekem is. Nem tudom átadni magam ennek az érzésnek. Hét évet uralkodtak rajtam, három éve nem vagyok pánikbeteg. Ma már csak a magam ura vagyok, nem tartozom senkinek sem számadással, nem kell senkinek megfelelnem. Senki sem szól bele, hogy milyen ruhát veszek fel, senki nem teszi szóvá, hogy mikor értem haza, oda megyek és akkor, amikor én akarok. Ha pedig végigmegyek az utcán, akkor nem kell szigorúan magam elé nézni, és kerülni a tekinteteket, mert nehogy már ránézzek bárkire is.
Rengeteg dolog van, amiről nem írtam. Szándékosan. Olyan történések ezek, amikkel még van dolgom, amikkel még szembe kell néznem. Nem mondom, hogy nem hiányzik, hogy legyen mellettem is valaki, hogy érezzek újra rendes ölelést, de amíg nem tudok bízni, amíg tudom, hogy még nem állok készen, addig nem engedek semmilyen kísértésnek. Ez egy tudatos döntés a részemről, és ha néha el is gyengülök, akkor is tudom, hogy nem mehetek bele egy kapcsolatba.
Ha tetszett a bejegyzésem, kövesd az Érzelmi szobafogságot facebook-on, és oszd meg másokkal is az oldalamat.
Köszönöm!
Képek: Pixabay
#blog #blogger #félelem #szorongás #nárcizmus
