Amíg meg nem történik a baj, nem foglalkozunk azzal, hogy másképpen is csinálhatunk sok mindent. Valószínűleg az én életem is máshogy alakult volna, ha nem követek el bizonyos hibákat. Sokáig nem akartam változtatni, mindig mást okoltam azért, ami velem történt. Noha, azért vannak olyan pontok, amikor tényleg önhibánkon kívül történnek velünk rossz dolgok, az esetek többségében nagyon is sokat tehetünk magunkért. Mindig vártam, hogy milyen érzés lesz, amikor eljön számomra is az a bizonyos, Heuréka érzés. Ma már tudom, és egyre többször tapasztalom. Hogyan indultam el?
#Pánik 2.
Az életem vízválasztó vonala 2016 májusában következett be, amikor is a második férjemtől szülinapi ajándékként azt a mondatot kaptam, hogy váljunk el, illetve el akar válni. Egy világ omlott össze bennem, hogy akkor most hogyan tovább?
Megtörtént velem is az, amiről azt gondoltam, hogy csak vicc az egész, pánikbeteg lettem. Igaz, akkor még nem volt ez diagnosztizálva, a depresszió okozta tüneteknek tudtam be. Utólag visszagondolva, voltak ennek előzményei, kb. évente volt egy rohamom, amit nem tudtam hova tenni.
Addig azt gondoltam, hogy ez csak egy kitalált betegség, hogy az orvosok nem tudják megállapítani, mi lehet a baja azoknak az embereknek, akik a pánikbetegség tüneteivel rendelkeznek. Mert én a szót vizsgáltam. Pánikbeteg. Aha. Jó, de minek pánikol? Az emberek többségéről, akikről azt hallottam, hogy pánikbeteg, az volt a véleményem, hogy tök jó életet él. Akkor mégis mi a baja?
Egyedül nem megy
Aztán első kézből tapasztalhattam meg ezt a jelenséget, ami nem kicsit rombolja az ember életminőségét. Kolléganőim tanácsolták, hogy forduljak szakemberhez, de hát elég makacs tudok lenni, a válaszom az volt, hogy majd megoldom, csak idő kell. Hát, nem jött össze. A kudarc érzése pedig csak erősítette azt a jelenséget, hogy nem vagyok jó semmire. Pedig dehogynem!
Egy idő után úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal, csak vergődtem és levegő után kapkodtam. Volt, hogy naponta többször is rám jött a roham. Az utolsó löketet az adta, mikor az egyik kolléganőm félrehívott és elmondta, hogy ő is küzdött lelki problémákkal, mikor is a barátnője elcipelte egy pszichológushoz. Sose gondoltam volna róla, hogy ő is megjárta ezt az utat, szóval ledobtam a büszkeségemet és elindultam az orvoshoz.
Az a bizonyos váróterem. Hogyan láttam én?
Itt megint jött egy küzdelem, mert utálok orvoshoz menni. Ki nem? Aztán jött a gondolat, hogy biztos majd gyógyszert kell szednem. A gyógyszer ellen meg folyton ellene feszül minden idegrendszerem, szóval azt is le kellett küzdenem. Tiszta ciki volt, mikor a háziorvoshoz bementem és előadtam a problémámat.
Sírva fakadtam, alig tudtam beszélni, miközben azon szurkoltam, nehogy roham legyen belőle. Kaptam egy beutalót a pszichiátriára (járóbeteg ellátásra), ahol időpontot kellett kérnem. Olyan 2-3 hetet kellett várnom, mire eljött a nagy nap. Valóságos sokként ért, már az a tény is, hogy ki kellett nyitnom egy olyan épület kapuját, ahova nem éreztem magam odavalónak. Te jó ég, hova kerültem?
Ez volt minden gondolatom, hatalmas táblán villogtak a betűk az agyamban. Bementem és láttam arcokat. Szinte ijesztő volt a látvány, sokkot kaptam. Majdnem kifordultam az épületből. Nem vicc! A betegek egyik része kábult arcú volt a sok gyógyszertől, a másik részének meg idegességből fakadó rángásai voltak, vagy a teljes nyugtalanság kapcsán nem tudott meglenni egy helyben.
És akkor ott voltam én, aki tökre normálisnak érezte magát, csak a rohamokkal nem tudott mit kezdeni, meg a lelki gondolataival. Igyekeztem olyan helyre ülni, ahol „biztonságban” lehetek. Csak ne üljön mellém senki. Csak ne akarjon beszélgetni velem senki. Csak ne nézzek még véletlenül se senkire. Az volt a szerencsém, hogy imádok olvasni, így az olvasómba mélyedve vittem el a gondolataimat egy másik világba, el messzire attól a helytől, ahol most éppen vagyok. Hogyan legyek láthatatlan?
Szembesülés az igazsággal
Szinte a nevemet is alig hallottam meg, mikor szólítottak, de még nem mehettem be, csak adtak egy több oldalas nyomtatványt, amit ki kellett töltenem. Ismét egy sokkhatás. Ugyanis a kérdések között ott virított az is, hogy vannak-e öngyilkossággal kapcsolatos gondolataim, ha vannak, akkor 1-5 számozzam, hogy ezek milyen erősek. Hát számoztam. Négyesre.
Mikor elkészültem a kitöltéssel, csak fogtam a papíromat és szembesültem azzal a ténnyel, hogy elkezdtem magam ostorozni. Mi a fenének hagytam elhatalmasodni ezt a szart felettem? Különben is mit képzelek magamról, hogy merek depressziós lenni, mikor van egy csodálatos lányom, van tető a fejünk felett, jó munkám van?
Lehetnék otthon, a nyugodt, csendes lakásomban, beszélgethetnék a gyermekemmel, nézhetnénk együtt filmeket, mehetnénk fagyizni vagy csak sütizni. Sétálhatnánk a kutyánkkal, és éppenséggel otthon is olvashatnám a fantasztikus könyveimet. Ehelyett itt kell ülnöm a rohadt kényelmetlen széken, padon, nem tehetem meg, hogy bárhova nézzek, mert rosszul vagyok a látványtól, bár tiszta, rendezett emberek vannak itt is, de rá van írva az arcukra a sorsuk. Vajon én is így nézek most ki? Hogyan jutok ki innen?
Gondolatok csapdájában
Aztán eljutottam odáig, hogy már nem is magam ostoroztam, hanem a férjemet, hogy ide juttatott. Miért tette ezt velem? A válasz egyszerű. Mert hagytam. Igaz tudat alatt, de hagytam. Többen szóltak, figyelmeztettek, én mégis hagytam. Hogy miért? Hát, erre szokták mondani, hogy a szerelem vak.
Később rájöttem a kielemzéseim által, hogy ez miért jöhetett létre. Mert a megfelelni akarás következtében feladtam a saját személyiségem. Ezzel viszont nem azt értem el, hogy engem szeressen, hanem olyan emberré formálódtam, akit szeretni tudott. Azért ez a felismerés sem volt számomra éppen kellemes és micsoda különbség van a kettő között. Mint ahogyan aközött is nagy különbség van, hogy végre be mersz vallani magadnak dolgokat és aközött, hogy ostorozod magad.
Fordult a kocka, avagy az erő velem van
Ezen a ponton pedig túl kellett lépnem. Ezt pedig oly módon tettem meg, hogy elfelejtettem a mi lett volna ha… jellegű mondatokat. Az egész kapcsolatot elejétől a végéig kielemeztem és pontosan láttam azokat a pontokat, ahol igen, hibáztam. Majd az egészet egy nagy tanítássá véleményeztem, leszűrtem a tanulságokat és miután mindezt megtettem, hátat fordítottam neki és elkezdtem a jövőmre koncentrálni.
Hogy érzékeltessem ennek a folyamatnak a nehézségét, nagyjából 6 hónapot vett igénybe, és időközben már jártam a pszichiáterhez is. Ebben az időszakomban olvastam 3 olyan könyvet, amiben a női főszereplők még nehezebb helyzetekben állták meg a helyüket, ez pedig nagymértékben megkönnyítette a dolgomat. Ezek nélkül sokkal hosszabb időt vett volna igénybe és valószínűleg még nagyobb fájdalommal is járt volna.
Hiszen nem könnyű a saját rossz döntéseinkkel szembe nézni. Főleg úgy, hogy mint említettem, többen figyelmeztettek. Ezzel szemben viszont nem csak könyveket olvastam, de elkezdődött életemnek egy olyan szakasza, aminek a középpontjában a pánikbetegség állt, melyet mindenképpen le szerettem volna küzdeni. Hogyan tettem mindezt?
Fejben dőlt el, mint a rakott krumpli
Így megkezdődött az internetes korszakom. Eszméletlen mennyiségű cikket olvastam el és rengeteg videót néztem meg. Hírlevelekre iratkoztam fel, minden energiámat ebbe fektettem bele, mert addigra már bőven megfogalmazódott bennem, hogy nekem ez a betegség nem kell, ki akarok törni belőle, nem akarok a saját fejemben rab lenni.
Itt tudatosult bennem a sokak számára idegesítő mondat, hogy minden fejben dől el. Bátorság ezt kimondani, de mégis így van. Itt most kezdő vagy. Olyan ez, mint amikor eldöntöd, hogy holnap rakott krumplit fogsz sütni, de még életedben nem csináltál. Mit fogsz tenni?
Első körben vagy megkérdezel valakit, hogy kell elkészíteni, vagy megnézed egy szakácskönyvben. Esetleg felmész az internetre és keresel egy neked szimpatikus receptet. Összeírod a hozzávalókat, megveszed őket és másnap neki állsz elkészíteni. Mi történt? Csak annyi, hogy fejben eldöntöttél valamit, kitartottál mellette és elkészítetted. Ha pedig elsőre nem sikerül, attól még máskor is el fogod készíteni, hiszen pontosan tudni fogod, mit kell másképp csinálnod.
Ugye, hogy értelmét nyerte az a kifejezés, hogy minden fejben dől el? Már nem is bátran mondod ki ezeket a szavakat, hanem tudatosan. Mert tudod, hogy így van. Lásd te is az összefüggéseket. Ugyan ki tiltja meg, hogy eldöntsd, márpedig te igenis meg fogsz gyógyulni? Jól látod! Senki.
Én túl akartam élni, ki akartam szabadulni és ez sikerült is. Hogyan? Nem mondom, hogy egyszerű volt, de meg lehet csinálni. Vissza akartam kapni az életem és tettem érte. Nem voltam hajlandó beletörődni abba, hogy ez most már így marad. Vannak még hiányosságok, de minden nappal egyre messzebb kerülök attól az embertől, aki akkor voltam. Indulj el te is ezen az úton és legyél te is felszabadult!
Ha tetszett a bejegyzésem, kövesd az Érzelmi szobafogságot facebook-on, és oszd meg másokkal is az oldalamat.
Köszönöm!
Képek: Pixabay
#pánik #túlélés
