Nekünk csak 8 osztály, neki 40 év!

Negyven év alatt sok minden történik velünk, hát még egy iskola életében. Megannyi diák életének iskolai éveit hordozza magában, melyet a tanárok is végig kísérnek. Ha azok a falak beszélni tudnának, elmesélhetnék az összes puskázási cselt, az órák alatti csínyeket, a szünetekben eluralkodó hangzavart, a rengeteg menzás kaját, a reggeli késéseket, az izzadságos tornaórákat és a sort a végtelenségig lehetne folytatni.

Megdöbbenéssel fogadtam a hírt, ami a Facebook-on jött velem szemben, egy online plakát, miszerint az általános iskola, ahova jártam, betöltötte a negyvenedik életévét. Ez alkalomból pedig várták az összes régi diákot és tanárt, valamint az évek folyamán ott dolgozó embereket. Nem tudtam, milyen érzés lesz ott lenni, de azt igen, hogy nem akarom kihagyni. Elmentem és nem bántam meg.

Leírhatatlan, hogy milyen érzések szabadultak fel bennem, ennek ellenére, mégis megpróbálom. Az alkalomra elkísért a lányom is, a testvéremmel pedig olyan pontosan együtt érkeztünk az eseményre, hogy ennél jobban meg sem beszélhettük volna. Nagyon jó érzés volt együtt belépni annak az épületnek a kapuján, ahol nyolc éven keresztül oktattak a tanáraim. Igaz én szavazások alkalmával többször jártam már ott azóta, és a lányom is ide járt egy darabig, de volt, aki 28 év után először lépte át az iskola kapuit.

Sokan összegyűltek addigra már az aulában, melyet gondos kezek díszítettek fel, és természetesen mindenhol hangsúlyt kapott az a tény, hogy az épület betöltötte a 40. életévét. Körbenézve pedig megláttam az ismert arcokat, tanárokat, akiken szinte alig fogott az idő. Bár mindenki idősebb lett, a tanáraim 28 évvel ezelőtt tanítottak engem és sok diákot akkor láttam utoljára. Volt, akit egyből felismertem, de olyan is akadt, akin el kellett gondolkodnom, hogy ki is ő.

Mikor beindul az ölelkezés

Azt hiszem minden egyes alkalmat kihasználtam, hogy akit csak lehet, megölelhessek. Biztos, hogy nem volt az életemben még ilyen nap, amikor ennyi embert megöleltem volna, és fantasztikus érzés volt. Alig érkeztünk meg, mikor megpillantottam az első olyan tanárt, akivel a legjobban vártam ezt a találkozást, aki meghatározó szerepet töltött be az életemben, aki az osztályt az iskola rémeiből, szerethető osztállyá varázsolta. És ő tényleg varázsolt.

Ő volt a mi Ági nénink, az osztályfőnökünk. Hozzá bátran lehetett fordulni, bármilyen ügyes-bajos dolgainkkal. Olyan szeretettel fordult felénk, ami nem csak a szívéből, de a lelkéből is fakad. Én pedig éltem a lehetőséggel és szégyentelen módon öleltem őt magamhoz és köszöntem meg mindazt a sok jót és szeretetet, amit kaptam tőle. Ő volt az első ember, aki váratlan módon bízott meg apróbb dolgokkal, hogy kihozzon az önbizalomhiányomból, amit nemcsak észrevett bennem, de kezelni is tudott és akart is.

Rengeteget gondoltam rá az elmúlt években és bár a közösségi oldalon váltunk néha egy pár szót, az igazi mégis ez a mindent elsöprő találkozás volt. Végre személyesen is elmondhattam neki, hogy milyen szerepet töltött be az életemben, hogy a mai napig táplálkozom belőle és megköszönhettem neki mindazt a sok jót és szeretetet, amit adott nekem, nekünk. Ismételten KÖSZÖNÖM!

Folytatódik a sor

Természetesen még rengeteg tanár volt soron, időközben pedig megérkezett két volt osztálytárs is, később pedig egy harmadik is csatlakozott hozzánk. Sajnáltam, hogy sokan nem jöttek el, de azért nagyon jól éreztük magunkat. Az iskola készült egy műsorral is, ahol a köszöntő beszéd után, a kerület polgármestere is mondott egy pár szót. Énekelt és zongorázott az iskola régi igazgatója, a mostani tanári kar pedig énekkarként lépett elő, hogy a refrént együtt dalolják.

És akkor történt valami. Egykori földrajz tanárunk, aki a legszigorúbb tanár volt az iskolában, akinek már a nevét is hamarabb ismertük, mint őt magát és a neve hallatán is vigyázzba vágtuk magunkat, énekelni láttam. Igen, tényleg énekel, gondoltam magamban. Alig akartam hinni a szememnek és a fülemnek, de énekelt és mosolygott. Később pedig humorral tűzdelve vezényelte le a tombolasorsolást. És milyen jól állt neki. Nem tudom, hogy mikor sajátította ezt el, de nagyon örülök, hogy megtette, annak meg még jobban, hogy ezt láthattam.

A személyes találkozás során pedig már nem az a nagyon szigorú és félelmetes ember állt velem szemben, hanem a mostani, elbűvölő személye, akit diákok hada vett körbe, akik alig várták, hogy váltsanak vele egy pár szót, akik tudatni akarták vele, hogy itt vagyunk. Ő egyébként testnevelést is oktatott, olyan intenzíven, hogy egy-egy tornaóra alkalmával az „ezt nem élem túl” érzés uralkodott mindenkiben. Valami azt súgja, hogy ez ma sem változott, erre pedig az egyik köszöntőbeszédben is történt utalás.

A műsor és közben

A mostani diákok is készültek műsorral, ők olyan táncot mutattak be, ahol egy 10-15 percben különböző időszakoknak a zenéire, más-más stílusban táncoltak. Nekem ez már annyira feldobta a hangulatomat, hogy legszívesebben velük együtt táncoltam volna én is, amit azért a helyemen állva, valamennyire meg is tettem. Nagyon jó hangulatot varázsoltak a színpadra. Versmondás is volt, melyet egy tavaly ballagott diák szavalt, akit történetesen óvódás korából ismerek és számomra lenyűgözően adta elő Arany János egy versét, stílusosan utalva ezzel is az iskola nevére.

„A zene az kell, hogy ne vesszünk el, hogy mégse adjuk fel!”

Egy másik régi diák pedig, aki mára már hegedűművészként éli napjait, gyönyörű hangokat csalogatott ki a hegedűjéből, és bár tudom, hogy ennek a hangszernek sokan nem szeretik a hangját, én mégis nagy átéléssel hallgattam. Számomra a zene nagyon sok formában tud élvezetet nyújtani és ez az előadás is csak megerősítette bennem azt a tényt, hogy „a zene az kell”.

Újabb nagy találkozás

Már majdnem véget ért a műsor, amikor az egyik volt osztálytársam felhívta a figyelmem még egy különleges személyre. Ő egy második osztályos tanító nénim volt, így azonnal megindultam felé, ki nem hagytam volna ezt az alkalmat sem, hogy őt is megöleljem. Hogy milyen nagyon szerettem őt is! Mikor megismert, már ő sem tudott ellenállni, az ölelésnek.

A drága Magdi néni, akitől gyermekként olyan dalt tanultam, melynek a szövegére részben még ma is emlékszem, melyet mikor elmondtam neki, teljesen meghatódva hallgatott. Szerintem ő maga sem gondolta volna, hogy van még gyerek, aki ennyi év távlatából is emlékszik eme bizonyos dalra. Aztán csatlakozott hozzánk a másik két osztálytársam is, azt hiszem, mi már nem is volt osztálytársak leszünk egymásnak, hanem jelen időben is elmondhatjuk ugyanezt. Magdi néni pedig megbabonázva nézte a két fiút is, a meghatódás, itt sem maradt el.

Az épület, a termek

 

Eljött a pillanat, amikor is végig járhattuk az épületet, benézhettünk minden terembe és zugba, számunkra minden ajtó nyitott volt. Mi pedig első körben megnéztük azt a rajzolt almafát, melyet még az akkori rajztagozatos osztály készített az iskola falára, ahol az összes abban az évben végzett diák neve szerepel egy-egy almába írva. Kiemelten figyelnek erre a rajzra, ami hatalmas megtiszteltetés a mi irányunkba. Nem festették le, nem írtak bele új neveket. Köszönet és hála jár érte, szóval az 1991-ben végzett diákok nevében is köszönöm, hogy ilyen érintetlenül maradt ez a nevekkel ellátott almafa.

Aztán elindultunk, teremről teremre haladtunk és minden teremnek megvolt a maga története, a meséje, mindegyikhez kapcsolódott az ott tartott tantárgy tanára is. És mi megállás nélkül mondtuk egymásnak a sztorikat, emlékeztünk a tanárainktól kapott jegyekre, hogy kinek milyen szokásai voltak.

Már nem ugyanolyan asztalok és székek vannak, a nyílászárók sem a régiek, de igencsak meglepődtünk, mikor az egyik teremben felkapcsoltuk a lámpát, hogy a villanykapcsolók viszont maradtak. Minden teremben ugyanazok a régi kapcsolók vannak még, az a fajta, aminek olyan kis fekete pöcök volt a kapcsolója. Hiába, a régi dolgok mindig a legjobbak. Őrzik a múlt emlékeit ezek a kapcsolók, az iskola falaival együtt. Vajon hányszor kapcsolták fel és le őket a 40 év alatt?

Mintha most járnánk iskolába

A termekbe belépve újraéltük az adott tantárgyakat. A földrajz órákat, a rajzot, az énekórát. A matekot, a kémiát, a történelem és a magyar órákat. A kémiateremből is eltűntek azok a padok, aminek az elején, a magunk közt nevezett „kakasülők” voltak. Remek lehetőséget biztosítottak ezek a puskázásra, a kémia volt az egyetlen tantárgy, ahol még én is éltem ezzel a lehetőséggel. A nagyon kedves Marika nénitől itt kérek bocsánatot, de igen, én sem lógtam ki a sorból. Mert hiába tanultam sokat ezt a tantárgyat, ez a tudás sosem akart megmaradni a fejemben.

A biológia terem pedig már nem is létezik a maga régiségében, már nem is ott található és nem is úgy néz ki. Az évek folyamán ezt a termet ketté választották, az egyik fele média rész lett, a másik fele pedig dráma szakos diákoknak nyújt „otthont”. A technika termek is meglepetést okoztak számunkra, ebből kettő volt, az egyikben pedig még mindig megvannak azok a régi vasállványú, vastag fa tetejű asztalok, aminek a két végén egy-egy satu volt található. Mennyi kishajó, tutaj, pörgettyű és más fából gyártott órai munka készült itt el. Még a hetedikesekként búcsúztatott nyolcadikosoknak is itt fúrtunk lyukat, a 10 filléresek közepébe. De lehet, hogy 20 filléresek voltak.

Újabb találkozások

Nagyon jó érzés volt találkozni az akkori orosz és magyar tanárunkkal is, Gabi néni pedig szintén nem változott semmit. Egyik osztálytársam alig mondta ki a nevét, már meg is pillantottuk és mi egy emberként vettük őt is körbe és érdeklődtünk felőle. Talán nem haragszik meg érte, hogy megemlítem, de elmondta, hogy 20 éve vidékre költözött és állatokkal foglalkozik. És látszik rajta, hogy ő ezt is ugyanúgy szereti, mint annak idején minket tanítani, pedig hányszor hozta ki a sodrából az osztály.

„Edward király, angol király

léptet fakó lován”

Még emlékszem, mikor a Walesi bárdokat mondtam fel neki. Tudtam az egészet, elejétől a végéig, de mikor az előttem ülő osztálytársam a nyitott könyvét fordította felém, hát nem tudtam ellenállni a kísértésnek és olvastam a szöveget. Gabi néni pedig közelebb sétált, a könyv kikerül a látókörömből és én fejből szavaltam tovább a sorokat. Jó hosszú vers volt, így ez a folyamat még egyszer megismétlődött, Gabi néni odaért, a könyv eltűnt. Én pedig négyest kaptam a feleltre és pontosan tudtam, hogy ő is tudja. Gabi néni, ugye megbocsájt nekünk ezért a kis csínyért?

Kedvenc napközis tanárunk sem maradhatott ki az ölelkezések sorából, Kati néni pedig a maga bájával viszonozta felénk ezt a gesztust. Hát persze, hogy őt is imádtuk. Sőt, szerintem titokban jó pár fiú volt nagyon szerelmes a Kati nénibe. Ő még akkor, ha jól tudom egyetemre járt, de lehet, hogy rosszul vagyok informálódva. Mindenesetre, akkor jó pár feladatot kellett neki elvégeznie gyerekek bevonásával és nagyon szerettem, hogy én lehettem az egyik ilyen „tesztalanya”. Már nem emlékszem a feladatokra, de az érzés megvan, hogy kifejezetten vártam őket.

A tesónak is élmény volt

Talán ő sem fog megharagudni, hogy megemlítem, de ő még régebben járt a suliban, mint mi. Bár a megérkezést követően hamar elváltunk egymástól, azért ott voltam, amikor ő is találkozott a régi osztálytársakkal és a tanáraival. Hát persze, hogy a tesóra is mindenki emlékezett, nekünk még megvolt az az előnyünk is, hogy az anyukánk is az iskolában dolgozott.

A meglepődés az ő arcára is kiült és láttam rajta, hogy mekkora élményt jelent számára is a régiekkel találkozni. Igaz az ő osztálytársai arca annyira nem volt ismerős, talán csak egy, de a nevek viszont igen. Talán az öt év korkülönbség az oka, ami az ő javára van. Az épületben pedig folyton összefutottunk, hiszen ő is bejárta a kis csapatával a termeket.

Tényleg nem bántam meg, hogy elmentem, és részese lehettem én is ennek az alkalomnak, hogy együtt ünnepeltük az iskola 40. születésnapját. Bár a hatalmas tortából mi nem ettünk, hisz a visszaemlékezés útját jártuk, de láthattam és gyönyörű volt, a kék színével utalva az iskola régi nevére, egy hatalmas negyvenest ábrázolva.

Sajnos sok tanár már nem vehetett részt ezen az eseményen és sok régi dolgozó sem, mert az idő előrehaladtával nemcsak az iskola falait hagyták el, de a földi életet is. Sok diákról is megtudtuk, hogy már nincsenek köztünk. Bennünk viszont tovább élnek, szívünkben őrizzük őket, hiszen életünk meghatározó éveit éltük ezek között a falak között. Kilépve az iskola kapuján pedig, mi négyen, volt diákokként tovább emlékeztünk, hazaérve pedig igyekeztünk megosztani azokkal az élményeket, akik valamely okból kifolyólag nem tudtak eljönni. Köszönöm az iskolámnak, hogy megosztotta velem is ezt az élményt, hogy meghívtak erre a szülinapi rendezvényre, ahol a régi ismerősök újként üdvözölhették egymást. 

Ha tetszett a bejegyzésem, kövesd az Érzelmi szobafogságot facebook-on, és oszd meg másokkal is az oldalamat.

Köszönöm! 

Képek: Pixabay, saját fotó, iskola fotója